Mert ami nehezen indul, az megköveteli, hogy jó legyen? Lerágott ceruzák között mászkálunk, akik síkjukon olyan gyorsasággal szelik ketté az „egymást”, hogy már tudatunkkal, érzékünkkel teljesen kikapcsolhatjuk őket. És kit érdekel, ha egyedül érkezel, és a tömeg a melegben olyan nagy, hogy egybefolyik minden értelem és érték, és egy nagy izzadságcseppként eltűnik a süllyesztőben? Mert úgyis kiválnak azok, akiket ismer a szíved. Egyből jelölődnek az álarcok, és felfigyelsz a színre. Arra, akiben még van lélek, aki egy lesz számodra, megmagyarázhatatlanul. Ő majd a te élet-kifestőkönyvedet színezi kicsit, meg még idővel sok-sok emberét. Csak bírja szusszal a Jót, és maradjon az Útján. Szóval, vársz. Vársz a sok szomorúság után. Üresen. Semmi rózsaszín köd (hogy felnagyítsd a dolgokat), amit olyan szavakkal illetsz: szerelem, pedig még azt sem tudod mi az, semmi fekete gyászlepel, hogy negatívvá tegyen. Átsüvölthet rajtad az éter, a Minden. Kicsit távolabbról, kicsit világosabban, és nem részrehajlón látsz. Sorakoznak azok, akik sorba állíthatatlanok. A skatulyákba zártakat, pedig már régen eldobtad. És még mindig gyűrűzöl a vízen. Folyamatosan szemlélsz és vársz. Megígéred: a kedved sem a penész, sem a tömeg, sem a nemkívánatos ismeretlen srác a sátradban, sem a tötyögés, a várakozás a barátaidra, sem a vihar nem ronthatja el. De hogy is ronthatná el például a vihar? Inkább hangulatot kölcsönöz majd egy
Ákos koncertnek, ami a mi óránkhoz igazodik. Megtisztít. Elbújtat. Senki sem látja a sötétben, hogy az eső áztatta arcodon még könnyek is vannak. Főleg, hogy megint mindenki csak előre néz. És nem fordul feléd. Kivételesen gyönyörű volt a fényjáték, amelyet nem is a technika ördöge, hanem a természet angyala, a szél, víz, tűz együttese alkotott. Dülöngélő fák, a bűnöket lemosó eső, és villámlás minden felől… Először hiányérzete van az embernek, akárkik is veszik körül, nem érti miért kell neki valakinek lenni, ha mégis semmibe veszik. De e megtisztulási folyamat készíti fel a következő napokra, hogy újat kapjon, hogy értékelni tudjon. És ahogyan minden változik, még Ákos is, hiszen régebbi, zúzósabb számokat kezd játszani. A fa alatt, ami nem véd ám meg az esőtől (szerencsére), még nem tudja egyik ártatlan fiú, sem lány, hogy egyszer, nem is olyan soká, ő is fává válik majd, és azokból táplálkozik, akik a föld alatt nyugszanak. A kertet, pedig majd ápolja a „Te”… Aztán Ákos, befordít, hogy kivirágoztasson. Énekel egy Adjon Isten jóéjszakát. És vele énekli a tömeg. És nagy részük úgy imádkozik együtt, hogy nincs is tudatában, hogy ez egy ima volt. De a Jóisten még ezt is megáldja, és elállítja a vihart, biztonságossá tesz mindent, áldását adja erre a fesztiválra is, ahol minden elhangzó miértre egy válasz van csak: „Mert ez egy fesztivál”. És tényleg gyönyörűvé teszi ezt a pár napot, főleg azok számára, akik a szórakozás mellett, nem csak az élvezetekre, a barátokra, magukra figyelnek, hanem egy kicsit Őreá is.Szóval, a nulla a semmi? A nulladik nem létező előkészít? Felkészít a végletek harcára? Megismertet valami fontossal? Tanulságos. Aztán a nagyon várt érzés, csobbanjunk a filmek kavalkádjában. Persze megtréfál ez is, hiszen akik az egyetleneim, azok legyenek az elsők, majd akik úgysem látnak, vagy csak azt látnak, amit akarnak, azokat soroljuk nyugodtan a második helyre. Filmcsere. De minket ez hol érdekel? Körülbelül annyit fogunk fel, ahányadik napot lezárjuk ezzel a SZINen. Viszont a csillagok még mindig tökéletesen helyezkednek el, és még mindig ugyanúgy vonzzanak, mint a földi csillagaim. És jó tudni, hogy néha kifénylik egy-egy ember a nagyvilágban. És inkább odakoncentrál az, aki angyalnak nevezi magát, aki olyan földi szikla, mint akárki más, de mégis folyton az Égre tekint, oda vágyik, szereti, csak az övé, mert mégsem az övé. Szabadok egymástól. Igen, és ismét 30Y szöveg: „ott ül a felhőkön, az égben keres társat”. Már megint rólam beszél a Zoli, nem semmi ez az ember, de ebben a 3. napon fel is támadok… Szóval a víz, nem csak a film mozgását veri vissza, hanem a csillagok fényét is, hogy közelebb kerülj hozzájuk. És megszólíthatsz akármilyen élőlényt, ha vállalod, hogy te, mint
színes ceruza, mosolyt festesz az arcára. Legyen akármilyen is a múltja. Hiszen ez a feladatod. Egy színed van csak, más vagy, mint akárki, de mégis csak együtt teheted színessé a földet, a többi színes ceruzával. A cél közös. Vidámítsunk. Aztán jó hajnalban bevonulni oda, ahol idegenek jártak, ahol egy kedves baráttal beszélgethetsz, míg meg nem virrad, aztán nem hagy aludni sem ember, se meleg. Ezért inkább lemondasz róla, s vöröses szemmel hazabuszozol, hogy egy kicsit regenerálódj.
Aztán a felborulni látszó (nem alszom, nem eszek, nem fürdök) rended körbefordul. S kezded elölről. Ahogy odaérsz, már jössz is ki. Amit először becsempésztél, másodjára már nem sikerül. És arra is rájössz, igaz az a mondás: ami egyszer megtörténik az életedben, az nem biztos, hogy még egyszer eljön, de ami már kétszer megesett, az harmadszor is meg fog. Előbb vagy utóbb. A kocsmába betuszkolnak, te meg mondogatod magadban: „jó, jó, de hagyjatok, hagyjatok, hagyjatok elmenni, eresszetek, ne zárjatok börtönbe, szabad vagyok, ne akarjatok magatokhoz láncolni, mikor nem is szerettek, menjünk
Alvinra.”És szaladunk, rohanásokba lassulunk, érkezünk, utunkat körbecsengi a közeledés egyre erősödő hangja, és punkul a szív. Hirtelen elkezdi felvenni a ritmusát a daloknak, és már együtt dobog vele. Na ekkor tud elkezdeni az ember őrülten odaadó lenni. Beleélni magát, és örülni annak, ami első, ami egyetlen. Őrjöngés, hülyülés, egy kivetített emberi életút 60 percben. Ez volt, ami lezajlott ott.. Felcsillanó ismerősök. Totál érdektelenség. Tiszta sárban fetrengés. „Csak még egyszer, csak utoljára. A sárba fekve, ordibálva!!!!!!!!” Hagy, búcsúztassam azt, ami most kezdődik el… Hihetetlenül jó volt úgy kiadni magamból mindent, hogy tudtam rám mámor, és
Depresszió vár! És már nyitás. A gyermekkor alkímiája beteljesül végre…… megint csak Pilinszky: az álom zsiliprendszereit kinyitják. Mindenből csend lesz és közelség. Érkezik valaki. Mások, pedig mennek. De ez az emlék megmarad: tény, hogy a koncertek közül a csúcs az a Depi volt. Még a metál feszten is hasonlóan kerített hatalmába, de itt véglegesen levett a lábamról. Átitta a testemet, és letörte a falaimat. Elért a lelkemig, ahogyan a körülöttem álló emberek is. Mindennek éreztem magam, ott a tömegben. Amit tudtam ordítottam, ahogy lehetett úgy ráztam, és a gitárost utánozva ugrottam. A szövegeik összességével, pedig többször éreztem felemelkedést, a szívem könnyezését, amibe beleremeg a test, és bizsereg. Ilyenkor semmi sem lehetetlen. Ezekben a percekben ott vagyok, ahol lennem kell. Az akkutöltőmön. A teremtés elején, a pusztulás határán. Egy kör zárul ekkor. Kapcsokat építve a többi alakzattal, lánccá formálódva. Szeretek ilyenkor kicsit kitekinteni a teljességemből, még ilyenkor is odafigyelni a többiekre. Ha lehet velük ugrani, ha lehet együtt örülni, de nem lehet akkor pedig csak lesni: és nézni milyen boldog, mennyire átélni. Érdemes. Arcokba fektetni egy örökkévalóságot. Mert lesz még ilyen koncert, eljutok még. De azokat az arcokat, azokat az indulatokat többé lehet, nem látom soha. Ugyanúgy biztosan nem. De így örök emlék, kötődés. Mágia a varázstalanságban. Egyfajta gyökér a gondolatnak. És többszöri visszatapsolás után, mi az utolsó? Hát mi? Utazó és Lásd! Nem csoda hogy az énekes is érezte ezt a kibontakozást, ezt a feszültséget, hogy mennyire akarunk a bűvkörükbe kerülni. Együtt alkotni egy pillanatot. Aztán a végét egy nyakfájásra, egy végtelen útra, igazi életre váró ráeszmélés jelentette. Élmény volt a javából.
Tankcsapda. Nem, majd kívülről nézem…mint régebben mindent… De betuszkoltak… az óriási emberháló közepén előkerült egy szék, felálltam rá, s onnan metáloztam. Ezáltal belátva az egész színpadot és az egész emberiséget. És persze engem is mindenki jól látott. De most nem érdekelt. Csak néztem, és megpróbáltam felfogni. Aztán a fáradság, és az a tény, hogy ez a zenekar már nincs olyan mélyen a szívemben, leültetett. Aztán ki is vitt. Keresni. Keresni és nem lelni. Egyedül üldögélni. De amikor megszólalt az egyik kedvenc számom… Föld és ég…
„Csodálkozom, hogy miért történik meg ismét, ami már megtörtént velem, nem is olyan régen... Egyedül vagyok, a magány a vendég nálam. Hajnal van, hallom, horkol a város. Hiába hívom, nem jön a szememre álom, persze, minek is jönne, én nem vagyok álmos... Semmi nincs, amit még nem mondtam el, a kérdésedre, csak a csend felel. Se a Föld, se az Ég, se a zöld, se a kék, se a Nap, se a Hold, nélküled nem olyan amilyen volt. Se a Tûz, se a víz, se a szag, se az íz, se a jó, se a rossz, nyugalmat nincs már ami hoz, nincs már ami hoz. Itt állok látod, mossa a testemet,a hang, a fény, a füst lassan maga alá temet. Itt állok látod, és ha erre születtem, hát, majd egyedül töltök el, minden éjszakát!!”
Akkor visszarohantam. Hiszen nagyon sokszor így érzek. Ismerős, ismerős, ismeretlen. Háttal mindennek, szembe valami mással. Majd ismét kiszöktem. De az emberek megtalálnak, mikor egyedül vagyok. Hiába keresek mást. Majd ismeretlenek is behódolnak. De még mindig nem akarok rátalálni. Tompa kérdések: önmagadba vagy-e zárva? Kislány szeretnél lenni, miközben az élet mélységein filozofálsz? De mégis. Valaki meglátja bennem a gyermeket. És gyermekké tehet. Olyan jó, hogy a
SZINeseknek, egy mosolygós emberke maradok, akit a világ fogaskerék-gondjai nem kerítenek hatalmukba.. Olyan jó, hogy valaki így emlékezik majd rám. Egy kedves mosolyra. Végre már mosollyá válhatok. Ha pedig elkezdene lefelé görbülni a szám, akkor megmentenének. Rácáfolva az angyalságra. Elveszve a hóban. Ismét Nájt múvie. De kótyagosan kameraállásokon kívül szinte semmi nem jön át. És megutálod a víz azon formáját, amibe beleöntik egyes emberek azokat a dolgaikat, amelyektől ingerek hatására meg kívánnak szabadulni. Mert hát ilyen állat egy gépezet az ember. Mondhatni nagyon színes. Sárgállik, barnul, piroslik, feketéllik, fehérlik. (És most fejtsd meg melyik szín mire utal..) Na én pedig nem szívom azt magamba amit más eldob, így hát kijöttem. És a part után, sátor, elalvás hamarabb, de ez a nap meg is érdemli a pihenést. De ha túl sokra vágysz, akkor megfoszt a trónodról egy jó kis Jate sátor közelség, dübörgő tuc tucat, ami meg-megemeli a földet alattad, s neked mások beszűkült életének nyársán kell nyugodnod. Békében. Megtanulsz kizárni. Meg tanulsz köveket faragni, úgyis az a mesterséged. Nem csoda, ha pokolra ébredsz, sietsz haza. És megszeretted! Újra nem bírod zene nélkül. Otthon is csak azt nyomatod! Felkészülve arra a napra, ami kicsit langyos. Ami persze soha sem jó. Mert legyen hideg, de az hideg legyen. Legyen meleg, de az meleg legyen. Erről Fekete István már mondata jut eszembe.
",,Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó
lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár
halk szót, jó könyvet, és kevés embert. De az aztán Ember legyen”
Aztán megkapd, az embert is. Ami itt lelket tükröz. Így félsz, hogy elveszíted. Megkapod a langyost is, de ez lesz a felszíned, hiszen belül dúlnak ám a csaták. Értehetetlenül. Megfoghatatlanul. Te aztán mindig feltalálod magad, te mindig eljutsz egy bizonyos határon túlra. De még mielőtt eljutnál újra a Tisza mellé, találkozód van. Egy utolsó. (azt hiszed mi? Kis naiv…) Összekészíted az ajándékát. A szíved darabjából gyúrod. És mikor már a táskádban van. Nem érzed, hogy oda kellene adnod. Kérdései, mint vasszögek szurkálják azt, amit te már lezártál. Fájó a tekintet, ami rabol, de belül nem érzi. Szánalmas a szív, aki eldob, hogy újat nyerjen, aztán azt is hajítja, mert hát: ennyi volt. Szemrevalóan bűnösök vagyunk. Én, Te, Ő. Aztán megszokásból ordítok először? Önző önzőre támad. Úgy érzem, csak vesztegetem az időm. Már a színen lennék, a szívem már ott is van, de külső hatalmak nem hagyják a testem odaérni. Meg hát a lelkiismeretem sem. Nagyon fontos. Tudom. Küzdök magamban azzal, aki csak önmagát nézegeti a tükörben, és elfelejt lemondani. Aztán buszokról szállítok le életeket. Megtöröm azt, ami egyenes, és váratlant zúdítok arra, aki már biztos volt. Ilyen ez. Mert ugye már tudjuk, hogy „ez egy fesztivál”. Mindenki érzi, és sablonozza. Szóval létezünk, futunk össze, majd szét. Lemaradni haverék zenekaráról, de sok kedves régi arcot megpillantani, köszöngetni,
Másfélre igyekezni. Találgatni. Háttérzenében ülni és várni. De mire? Hiszen most igazán benne vagyok az életben. Nyereséges? Semmiképpen. Inkább tanulságos, és csodás, ha meg merjük látni a sarkokban a pókhálón megcsillanó fényeket. Jó bolondozós, evős, ivós bohóc vagyok. Szemekkel fesd mosolyom. Nyomokkal. Amelyeket követhetek. Angyal nyomokkal a hóban. Ide-oda. Ingadozunk. Nem tudjuk, mit akarunk valójában. Döntésképtelen, határozatlan énünk mindig pontról pontra sodor. Vég-játék, és csak egy kockád van. Utolsó lapod, míg meg nem találod a mondatkezdő nagybetűd. De a játék (élet) lehet kellemes is, hát pörögjünk. Adjunk nemszeretem neveket. Emberit, állatit, rokonit, becét. Majd akarjunk küzdeni, de nem ám pénz fejében! Mászni egy apró kis kacsáért, amit talán egy idióta majd a fejére műt =) Inkább vegyük fel a kerti törpe effektust, és figyeljük meg ki, hogyan birkózik meg akadályaival. És egy részünk bevállal, és így mi is mászunk, mert ott vagyunk vele. Majd terelődik a hülyeség, nagyon rossz irányba. Bizonyára észlelhető, hogy nem szeretem a tudatlan figurákat. Csak idegességgel, eltávolodással tudom mutatni a fájdalmat, amit az okoz, hogy én megtapasztalhatok egy csodát, a megtérését, és kapok sok ajándékot, köztük mélységeket, boldogságot, igazi szeretetet, nemes célokat, és mások ugyanezt poén tárgyává teszik. Mert nem akarnak mélyebbre látni benne. Keresnek ők is, de nem hallják, hogy valaki eközben már ott zörget ajtajukon. Le sem esik nekik, miért boldogtalanok, csak jönnek folyton a saját isteneikkel, meg a nagy magyarázatokkal, kidolgozott teóriájukkal. De puszta emberek vagyunk csak, annyi mindent nem értünk, és most meg akarjuk magyarázni a fel foghatatlant? Fáj, ha én kapok, de más nem. Persze, azt hiszem, mindenki kap lehetőséget az életében, hogy meghallja az Úr hívását, csak legtöbben nem élnek ezzel. Nem kérnek az igazi értékes boldogságból. Azért jó, hogy én is egy csatorna lehetek, angyal lehetek, hogy megjelenjek a pásztoroknak. Akik vándorolva kutatnak. És még a bölcseknek is. Akik meg fognak hajolni az egyetlen szeretet előtt. Meg is lepődtem, mikor csendességet tapasztaltam a bizonyságtétel után. De csak a vérző szívem szólt, aki szeretni akar. Egy bűnös test mögül az Isten szólalt fel kicsit belőlem. És tudjátok, mennyire örültem, hogy pár magot ültethettem? Hogy, kiemelkedtünk mindenki közül, hogy lelassultunk kicsit a nagy fejvesztésben. Hogy megtudjam, bíznak bennem, magam helyett is. És még biztosabb legyek abban, hogy tehetek valamit az emberekért. Tényleg az én igazi Atyám áldása volt rajtunk azon az estén. Később birkóztunk elhagyott virslikkel, hagymával a zsíros kenyéren, könnyekkel, (de ezek lehet, hogy az előző napon történtek). Fura összetételű vízzel is. És megmártóztunk a forgóhinta színes évszakok spiráljában. Tudtam, hogy figyelni szeretnék, és hogy nagy lesz a
Tavasz, nyár, ősz, tél és tavasz című film. Előtte a Bábok ment, amit már láttam, persze tipikusan egyedül néztem…mert általában a magány az én asztalom… és hát lesokkolva jöttem ki moziból…tanakodva a szerelem-erdő kilátástalanságán… a saját bábságomon..
Mindenki hangoskodott, fröcsköltek, ismét nem úsztam meg szárazon, és pisis haj nélkül. Annyira zavaró tud lenni, a buta emberek önigazolása, akik mindenféle marhaságot beszólnak, mert nem tudják mi az érték, és a maguk mellett lévő csajnak akarnak imponálni, aki természetesen még gyérebb, mert ő még nevet is a suta poénnak sem nevezhető felesleges szó-mutációjukon. De igyekeztem kizárni mindent, ami elvonja a figyelmemet a film mélyebb értelmezéséről. Sokat tűnődtem közben, és még utána is. Aztán nyugovóra térésül, kaptam egy utolsó üzenetet.Így érkeztünk el a harmadik napig, ahol természetesen bekajálatlanul sikerült lekésni az
Atomtortát.„Sebaj, ma úgyis csíkos vagyok” Meg ugye a térdemnél is megjelöltek.. Aki először megszólít egy bácsika, hogy töltsek már ki egy kérdőívet. Hogy lett volna szívem ellenállni? Szegény kiül ide, örüljön egy kicsit. Aztán a nagy barátkeresésben senkit sem leltem. Viszont a füves ill. melegpártoló szdsz sátor mellett felállt egy Fideszes pult, ahol egy kellemes ismerőst véltem felfedezni, aki szintén sztár lesz, befut a versemre írt gitárakkordokkal. Ott vedeltem egy kis narancslevet, majd a fülem valami érdekes dallamot hallott. És otthagytam őt, hogy hallgassam megint csak egyedül a
North6-et. De tökéletesen éreztem magam. Sms tudakolás. Kértem jöjjenek zúzni. De ők inkább pókereztek. Ennyit róluk! Na jó, inkább velük, mint nélkülük.
Dalriada… Ésssss mit vár a szívünk????? Egész nap miért van feldobva, és mire készül????? A Depresszió után a második legjobb koncertre:
30Y. Mert tudjuk mindannyian, hogy „sötét van akkor, amikor vége van” és hogy „szép esténk lesz, ha egyszer majd megöregszünk”, illetve ami a legfontosabb talán, hogy „
fák leszünk”. Hogy ők milyen átéléssel nyomják a zenét. Elbűvölő. És olyan gyermeki kíváncsisággal, és örömmel néz a közönségre az énekes, ha éppen nem becsukott szemmel énekel, hogy oda gyökereztem. Énekeljünk együtt. Tökéletes. Suhogtak az angyalszárnyak, az egyszer biztos. És a tanulságot is leszűrtük, hogy amit nyáron összemuzsikálunk, azért majd télen kell felelni.. és bizony el borjuk-e raktározni? Vagy felemésztődik? Szeretném már végre tapasztalni, hogy nem csak a változóban van örök. A labda repül. Talán az ül és vár című számnál éreztem kiteljesedni azt, aki belülről dörömböl szívlapáttal:
„látni a szíveddel, a szemeddel lesni, ha becsukod vágyak és ha, ha kinyitod semmi. Majd a hintaszéked elringat s az álom nem jön a szemedre, csak ott ül a párkányon. Ha feldobod, piros. Ha leesik, semmi. Ha az élet fenn van, akkor: neked kell lenn lenni. Ott ül a felhőkön, az égben keres társat. Háziállat lehetsz, hogyha rossz voltál gazdának. Csak ül és vár... csak ül és vár... csak ül és vár... csak ül és vár... csak ül és vár...”
Örökké itt csüng majd a lelkemen ez az élmény. Na meg az, hogy ki hozzon vizet legközelebb a kútról? ( =) ) Aztán még jó, hogy szereztem magamnak egy lufit, és el lehettem volna vele, erre a vadas parkba való rokonságom szétharapja nekem.
Junkies. Inga koncertnek nevezném. Mindig ki kellett futnom, mert elláttam a jóságos személyi feláldozó barát feladatát. Majd majdnem falat másztam. Mindig örömmel, odaadással futottam, és ugráltam vissza a koncertre. És egy-két szám jó is volt. De engem zavar, ha azok, akikkel vagyok, nem zúznak. És így kicsit nekem sincs kedvem, ha nem varázsol el a zene. De megható volt, több szempontból is. Lökjetek el. Bár nájt múvie ma már nem volt, nem úsztam meg ezt a napot sem vizes fej nélkül. Az a csap a haverom, ennyire lóvá tenni csak ő tud. Annak ellenére, hogy emberi kéz is locsolt. Séta a végek között. Majd a hasunk között. Égetett pizza, és még szegény kutyám kajáját is felfaltam.
Gire-ra csak visszaértünk. Hát, hogy ezt mennyire nem bántuk meg??? Mondanom sem kell.
SZINfolt az éjszakában,
SZINvonalas zárás! Nem csoda, hogy mikor már érezzük a vesztünket, nem akarjuk elengedni. Olyan volt ez az egész négy nap, mintha kiszakadtam volna a valóságból, és lebeghettem volna egy kicsit. Végre már. És ott a végén, nem hiszem el, hogy most már nem veletek vagyok, egész napokat, hogy nem ilyen szabad minden, nem ilyen színes.. Mindenki érezte ezt a fezsültséget, de a dolgokat a végtelenségig nem tapsolhatjuk vissza. Mindennek meg van a maga útja, és térképe. Meg persze az okok is, hogy ez miért is ilyen rövid? De ezt mi még nem tudhatjuk. Tüntetésül ott ragadunk végleg, a padon. És jó, mert nem vagyunk normálisak, mert én sem kesergek, hanem még őrzöm kincseimet. Őrzöm a mosolyokat. Aztán utazhattam egyet a padon fekve a drága családom jóvoltából. Mert ők a családom. Ők vigyáznak rám, mindegyikőjük máshogy. Na arról ne beszéljünk, hogy miért csak most fedeztem fel a rokonaim létezését. De bele kell nézni a szemükbe. Csillognak mind! És Örökké. Azt teszik velem, mint a csillagok. Ámulatba ejtenek…nem bírom ki a tekintet nélkül. De mégis messze vannak, mégis csak a távolból érezhetem a fényüket. Enyémek, de mégsem az enyémek. Vége.
Volt itt még egy kis aggodalom, értelmetlenség, féreg gondolatok, álmos letargia kezdemény, de írjuk a félelem számlájára. És nem beszéljünk róla. Szájzár.
Összepakolás, kiköltözés. Búcsú. Ilyen utolsó, muszáj cselekvések. És még így is ér meglepetés. Váratlanul várt ölelés. Enyhén virágokat nyitott ki bennem, és világokat rombolt. A szomorúság világait semmisítette. Autó, utolsó emlékfoszlányok mélyen bennem. Távollétben sztárfotók, hogy visszaköszönhessen a jó, akkor is már mikor elmúlt. Háztól házig. Az otthonom volt. Akármennyi szemetet és szívet hagytunk magunk után… Az a hely tényleg az otthonom volt… Mert a szívem nyílt meg……
(köszönöm az Újat, köszönöm a Mosolyokat, magát a Létezést )
