Döntetlen

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Lesz vén ebed, s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Az öreg kutya néha majd nyávog,
de a szobába csend lesz, csupa rend lesz;
hanem valaki hiányozni fog
a múltból ahhoz a magányos csendhez.

Majd tipegsz s ha eleget totyogott
rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
áll ifjú képed, hozzá motyogod.
"Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem".

"Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
de fogatlan szád már nem válaszolhat
s ki a nap előtt lehunyod szemed,
alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.

Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
mint a csikó, hogy a hámot levesse.
S a félelem tűnődik, nem a vágy,
a bensődben: szeress-e, ne szeress-e?

Magadban döntöd el! Én fájlalom,
hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e?
Mert elfáradt bennem a fájdalom,
elalszik, mint a gyermek s én is véle.

Utakra érkezve

Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”

Annyi emléket, jegyzetet halmoztam fel életem során. Ezt az idézetet kaptam, mikor hatodikos korom után elballagtam, s gimnáziumba készültem. Ez a pár egyszerű Márai sor indított el utamra életem legszebb mesevilág évei után. Hogy hol vagyok most? Hát itt, egy zegzugos elmében, egy poros rendetlen szobában, ahol megelevenednek a múltam apró fényei, csak nézem őket, hogy táncolnak azon a falon, melyet én építettem önmagam és a világ közé.

Minden, amivel eddig barátságban együtt éltem, most valami mélyen ülő arccá változik, s engem kémlel. Kigúnyolnak puszta létezésükkel. „Azt hitted fejlődtél? Hogy több vagy egy csavargó emlékeinél? Hiszen ugyanazok a minták, motivációk és érzések élnek benned még ma is, mint régen. Tagadhattad, átjátszhattad, elfojthattad, és lám, most mégis visszatértél hozzánk. Kezdheted előröl a játszmád! Vedd már észre magad! Most egy piszkosabb, sebzettebb, és bonyolultabb tükörkép vagy, de mindezt leszámítva miért nem ismered fel azt a naiv gyermekformát, ami még most is kirajzolódik testeden, ha jobban megfigyeled? Akit még mindig összezavarnak saját érzései, eltéved a szíve és az esze között, és biztos, hogy a Minotaurushoz megy majd feleségül. Hányszor rajzolod még le a benned élő kerítést, hogy megértsd végre önmagad? Meddig bábozhatnak veled, mikor leszel végre felelős a sorsodért?”

Folyton úton lenni, hazatalálni, hamis otthonban hinni, s az otthontalanság mézeskalácsillatához vonzódni egy életen át. Vándornak lenni egy sivatagban, nagyvárosban, jégtáblákon, senki földjén, hegyláncolatok között.

Kezdek rájönni. Nem véletlenül lett az a bizonyos rajzolt lakásom csiga formájú. Kereshetem az otthonomat immár akárhol, mert mindig is magamban cipeltem. Azt a puha nyúlványt mely kapcsolódik a külvilággal, a személyes szerpentines és spirális részt, mely lassacskán csigaházzá formálódik. Hosszú folyosóján megannyi kép, útjelzőtábla-emlékezet mesél. De színek nincsenek. Majd a fürdőszoba következik, nem különálló részként, hanem a hosszú folyosóba ékelődve. Itt természet minden elemével megkezdi fürdetésemet. A megkérgesedett szívet csak a tűz, a piszkos testet csak a víz, a fellegekben járást csak a föld, a záraimat csak a szél tudja megtisztítani és helyre tenni. Majd folytatódik az út, és a belső szentélyből – hol még mindig két választásom van kamra és kandalló között – csak úgy lehet távozni, ahogy megérkeztél. Mindent felöltöztethetek álarcosbállá, vagy lecsupaszíthatok egyszerű őszinte igazsággá. Azt hiszem az utóbbi, legbelsőbb mag vagyok én. És ha ezt a központot meglelem, minden helységbe, teljes emberként, mint otthonomba léphetek.

Hol a kandallóm?

„Tudod, az ember néha előre elhatározza, hogy ez így és így lesz, és nagyon meg van elégedve magával, hogy milyen szépen és okosan rendezte el a dolgait. És aztán mégsem úgy lesz. Valami jön, és nem úgy lesz semmi, ahogy azt az ember előre elhatározta. És az ember nem is tehet róla. Valami láthatatlan hatalom másképpen rendezi a dolgokat. A pópák azt mondják, hogy a szentek meg az ördögök. A szentek jóra fordítják a rosszat, az ördögök meg rosszra változtatják a jót. Így mondják a pópák, ott túl a mi hegyeink között. De én azt hiszem, hogy sem nem a szentek, sem nem az ördögök. Valami egészen más. Én azt hiszem, hogy bent az emberben, ott bent már minden előre el van rendezve. Csak az ember nem tud róla. Próbál ezt és azt. De a végén mégis minden úgy történik, ahogyan az ott bent már előre megvolt. Talán olyan ez, mint egy lánc, mint egy olyan boronalánc, ahol az egyik szemhez igazodik a másik szem, az egyik foghoz a másik fog, és ez az igazodás a törvény.”

Félig csókolt csók

Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

ÁLOM A VÁNDORLÁSRÓL

Honnét örököltem
az elutazás szomoruságát?
Folyton uton,
itt se, ott se maradhatok.
Hallom a vonat füttyét,
futok az állomásra.
Futnék, de kezemben a poggyász idegen,
hol hagytam az enyémet?
S a házból, ahonnan kilépnék,
nem nyílik az ajtó.
Böröndöm egyre több s nagyobb,
himbál, harangoz
a vállamon, a hasamon, a hátamon.
Végre a lakásból kinn vagyok
de hiányzik a lépcső,
előttem tenger-mély szakadék.
Sebaj, egy létrát itt feledtek,
lekúszom a lenti messzeségbe,
alattam lomb-örvényben
bujkálnak az apró völgyi házak.
S a létrának egyetlen foka sincs már,
hullok csomagjaimon lebegve,
hirtelen-váratlan lejutottam.
De lenn a völgyi utcákat nem ismerem,
merre lehet az állomás?
A vonatról mingyárt lekésem.
Sietek idegen házak között,
út sincs, nyargalok udvarokon át,
s az épületek mílyen nagyok,
mind fekete homlokzatok
arany-füzéresen, mint a sírkövek.
Végre! itt a pályaudvar!
Csakhogy a sietségben
felöltözni elfeledtem,
tetőtől talpig meztelen vagyok,
így nem lehet vonatra szállni.
De most látom, itt nincs vasút,
hanem fürdőkád, szappan, melegvíz,
pőrén belépek, nyujtózkodom,
s már nem tudom, mit is akartam.