ÁLOM A VÁNDORLÁSRÓL

Honnét örököltem
az elutazás szomoruságát?
Folyton uton,
itt se, ott se maradhatok.
Hallom a vonat füttyét,
futok az állomásra.
Futnék, de kezemben a poggyász idegen,
hol hagytam az enyémet?
S a házból, ahonnan kilépnék,
nem nyílik az ajtó.
Böröndöm egyre több s nagyobb,
himbál, harangoz
a vállamon, a hasamon, a hátamon.
Végre a lakásból kinn vagyok
de hiányzik a lépcső,
előttem tenger-mély szakadék.
Sebaj, egy létrát itt feledtek,
lekúszom a lenti messzeségbe,
alattam lomb-örvényben
bujkálnak az apró völgyi házak.
S a létrának egyetlen foka sincs már,
hullok csomagjaimon lebegve,
hirtelen-váratlan lejutottam.
De lenn a völgyi utcákat nem ismerem,
merre lehet az állomás?
A vonatról mingyárt lekésem.
Sietek idegen házak között,
út sincs, nyargalok udvarokon át,
s az épületek mílyen nagyok,
mind fekete homlokzatok
arany-füzéresen, mint a sírkövek.
Végre! itt a pályaudvar!
Csakhogy a sietségben
felöltözni elfeledtem,
tetőtől talpig meztelen vagyok,
így nem lehet vonatra szállni.
De most látom, itt nincs vasút,
hanem fürdőkád, szappan, melegvíz,
pőrén belépek, nyujtózkodom,
s már nem tudom, mit is akartam.