Hol a kandallóm?

„Tudod, az ember néha előre elhatározza, hogy ez így és így lesz, és nagyon meg van elégedve magával, hogy milyen szépen és okosan rendezte el a dolgait. És aztán mégsem úgy lesz. Valami jön, és nem úgy lesz semmi, ahogy azt az ember előre elhatározta. És az ember nem is tehet róla. Valami láthatatlan hatalom másképpen rendezi a dolgokat. A pópák azt mondják, hogy a szentek meg az ördögök. A szentek jóra fordítják a rosszat, az ördögök meg rosszra változtatják a jót. Így mondják a pópák, ott túl a mi hegyeink között. De én azt hiszem, hogy sem nem a szentek, sem nem az ördögök. Valami egészen más. Én azt hiszem, hogy bent az emberben, ott bent már minden előre el van rendezve. Csak az ember nem tud róla. Próbál ezt és azt. De a végén mégis minden úgy történik, ahogyan az ott bent már előre megvolt. Talán olyan ez, mint egy lánc, mint egy olyan boronalánc, ahol az egyik szemhez igazodik a másik szem, az egyik foghoz a másik fog, és ez az igazodás a törvény.”

Félig csókolt csók

Egy félig csókolt csóknak a tüze
Lángol elébünk.
Hideg az este. Néha szaladunk,
Sírva szaladunk
S oda nem érünk.

Hányszor megállunk. Összeborulunk.
Égünk és fázunk.
Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.
Ma sem lesz nászunk.

Bevégzett csókkal lennénk szívesen
Megbékült holtak,
De kell az a csók, de hí az a tűz
S mondjuk szomorún:
Holnap. Majd holnap.

ÁLOM A VÁNDORLÁSRÓL

Honnét örököltem
az elutazás szomoruságát?
Folyton uton,
itt se, ott se maradhatok.
Hallom a vonat füttyét,
futok az állomásra.
Futnék, de kezemben a poggyász idegen,
hol hagytam az enyémet?
S a házból, ahonnan kilépnék,
nem nyílik az ajtó.
Böröndöm egyre több s nagyobb,
himbál, harangoz
a vállamon, a hasamon, a hátamon.
Végre a lakásból kinn vagyok
de hiányzik a lépcső,
előttem tenger-mély szakadék.
Sebaj, egy létrát itt feledtek,
lekúszom a lenti messzeségbe,
alattam lomb-örvényben
bujkálnak az apró völgyi házak.
S a létrának egyetlen foka sincs már,
hullok csomagjaimon lebegve,
hirtelen-váratlan lejutottam.
De lenn a völgyi utcákat nem ismerem,
merre lehet az állomás?
A vonatról mingyárt lekésem.
Sietek idegen házak között,
út sincs, nyargalok udvarokon át,
s az épületek mílyen nagyok,
mind fekete homlokzatok
arany-füzéresen, mint a sírkövek.
Végre! itt a pályaudvar!
Csakhogy a sietségben
felöltözni elfeledtem,
tetőtől talpig meztelen vagyok,
így nem lehet vonatra szállni.
De most látom, itt nincs vasút,
hanem fürdőkád, szappan, melegvíz,
pőrén belépek, nyujtózkodom,
s már nem tudom, mit is akartam.

Erdei manók süvege bukkant fel pár koszos kis cipőben

6.
Meleg nosztalgia. Habos együttlét. Csokiszinfónia. Gyermeki öröm. Édes szabadság. Mértéktelenül.


-köszönöm-

Az egyetlen fontos dolog, amikor elhagyjuk ezt a világot, azok a szeretet-nyomok lesznek, amelyeket hátrahagyunk.

3.

Reményik Sándor - Örök szerelem

Egy bükk és egy fenyő.
Úgy összeforrtak ők,
Ahogy csak lelkek forrnak össze néha,
Egymást halálig híven szeretők.

A bükk a nő,
A fenyő tán a férfi.
Ez áll szikáran, míg a bükk elomló,
Ölelő karjaival átaléri.

Úgy látszik, mintha reáomlana,
Pedig támasztja, mint a fenyő őtet.
S övezi csendes napfény-glória
A vihar ellenébe szegülőket.

Így öregedtek meg:
Egy örök ölelésben.
Ölelkeznek a törzsek, koronák,
Ölelkeznek a gyökerek a mélyben.

Mikor kezdődött ez az ölelés?
Ez volt a növekedésük célja, iránya?
Egymáshoz simult itt már hajdanán

Két Isten ültette pici palánta?

S ahogy a törzsük hatalmasodott:
Úgy lett szerelmük is hatalmasabb,
Törzsüket bronzzal ötvözte körül
A felkelő és lemenő nap.

E mozdulatlan, néma szerelem
A

jót s a rosszat most is együtt állja.
S egyszerre csap le majd a fejsze rájuk:
Az emberbőrbe bújt Halál kaszája.

4.

"Mi, veletek ellentétben, nem

a tudásra törekszünk; a teljesség teremtményei

vagyunk, és a más

ok iránt érzett együttérzésünk minden egyéb érzelmünknél erősebb. Magunkra vállaltuk a tanítók és a hírvivők szerepét.

A mi tanításunk azonban nem hasonlít az emberekéhez;

mi szeretet és játék által tanítunk."

5.

Álmomban Mesteremmel
tengerparton jártam, s az életem
nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom a parti homokon,
ahogy Õ mindig ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma
látszott, éppen ahol az életem
próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
"Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.

S most visszanézve, a legnehezebb
úton, legkínosabb napokon át
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma
látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínségben?"

Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
"Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt.

Adventi lélekpiramis

2.

Annyi út, annyi rejtély ötvöződik benne. Apró rétegei ráncként üzennek a sorsküzdelmeiről, évgyűrűként a sok ezer évről, mióta megszületett. A csúcsa a legtörékenyebb, de legfényesebb is, hiszen itt találkozik minden egyes alkotóeleme, a nap sugaraival. Mélységében harmónia, melegség és biztonság lakozik. Óv minket életeken át.

-köszönöm-

Advent

1.
- Éppen erre a vízre szomjazom - mondta a kis herceg. - Adj innom...
Egyszerre megértettem, hogy mit keresett! Ajkához emelte a vödröt. Hunyt szemmel ivott. Olyan volt ez, mint egy ünnep. Ez a víz más volt, több volt puszta italnál. A csillagok alatti vándorlásból született, a csiga énekéből, a karom megfeszített erejéből. Olyan jólesett a szívnek, mint egy ajándék. Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa. - Nálatok - mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek.
- Nem találják meg - mondtam. - Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák...
- Minden bizonnyal - feleltem.
- Csakhogy a szem vak - tette hozzá a kis herceg. - A szívünkkel kell keresni.

-köszönöm-