Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás.

Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség,

fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.

Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.

Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
kemény életre trombitáljalak.Fogadom, hogy gyűlölni is foglak,

fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,

fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők
egykedvűsége képes,és fogadom: legigazabb vágyam,
hogy sose hagyjalak el,hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

Csak szeretlek.

Vallomásom igazsága

Kamasz angyal vagyok. Ne haragudjatok,
se mást őrizni, sem elbukni nem tanultam meg még.
Egy kamasz ördögbe vagyok szerelmes,
bár nincs nemem. Higgyétek el:
ez a legeszményibb szerelem,
mert csupa vágy az elérhetetlenért.
Amit elértél, már nem a tied.
Nem akarok elérni semmit:
nem akarom, hogy ne legyen mire vágynom.
Chagall-szárnyú angyal vagyok,
Bosch-pofájú ördögbe szerelmes.
Csak egy helyet adjatok a háztetők felett.

Nem érdekel, miből élsz.
Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.
Nem érdekel hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül.
Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.
Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.
Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e s ezáltal megbízható.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.
Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe, és nem hátrálsz-e meg.Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.
Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, mely üres óráidra magad mellé választottál.
Oriah Hegyi Álmodó indián törzsfőnök verse
1994. május

A Danaidák

Lenn a csöndes
alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban,
asphodelosok között, hol asphodelos meg
se
moccan, gyászfa nem bókol
galyával, mákvirág
szirmát nem ejti, mert
a szél ott mélyen alszik,
alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik,
nem
beszél,

hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák
könnyen szenderülnek, mert a pillák
legyezője, habszövetnek fodrozója sohase
jár
ott, a szél;

óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven
asszony, bűnös
asszony karcsu vázát
megmerítve, majd
merítve, majd ürítve kárhozott
bús ötven
asszony mindörökre töltöget,

ötven kárhozott bús asszony óriási alabastrom
amphorákba
mindhiába töltögeti drága nedvét,
drága
Léthéből merített sohasem elég vizet.

Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: - minden águk
egy-egy lélek, öngyilkos bús régi lélek,
mely
most néma fán tenyész

érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát
mozdulatlan,
mozdulatlan és sötéten, át a
réten,
át a
réten,

hol a Léthe (mert e rét a Léthe réte) száz
belémosott bünöktől szennyes vízzel,
elfelejtett ős bünöktől szennyes
vízzel körbe
folyva nem enyész,

nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe,
vissza önmagába: ottan ötven asszony
kárhozottan ötven órjás
amphorába mindhiába,
mindhiába tölti
könnyét és vizét,

majd merítve, majd ürítve, mindhiába, mert
az
ötven bűvös edény tölthetetlen, mint a
tenger önmagától megapad és elhúzódik és
az ötven bűnös asszony Léthe vizét
alabastrom
amphorákba mindörökre csak
hiába tölti szét.

Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszínű hajjal
érzőn,
mégis öntudatlan öntögetve
szakadatlan félig
értett dalra kel,

ötven kárhozott bús asszony
felvilágból lehozott és
lelkeikbe visszajáró félig értett
félemléket
fojtott hangon énekel:

»Meggyilkoltuk férjeinket, ötven
daliás nagy férfit
és szerettünk, csak
szerettünk, Isten tudja,
kit szerettünk,
vágykancsóból merítettünk,
merítettünk,
űrítettünk, fenn a zöldvilágu
földön, az
aranyos nap alatt -

»Régi
szavak járnak vissza elsötétült
lelkeinkbe, mint sötétben
nagy szobákba
utcáról behullott fények; mit
jelentenek? hiába
próbálunk rá emlékezni; mit
jelent az,
hogy: szeretni? mit: kívánni?
és ölelni?
a homályban mindhiába kérdezzük az
árnyakat.

»Csak daloljunk:
Meggyilkoltuk - s emlékezzünk:
férjeinket csak daloljunk, bár nem
értjük, és
merítsünk és ürítsünk; úgy
sem tudjuk
abbahagyni; és daloljunk, bár
nem értjük, mert
különben némaság van, és
a némaság oly félős!
néma, rengeteg sötétség:
a sötétség nem
beszél - «

Igy
dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony,
egymáshoz mind oly hasonló ébenfürtü,
alabastrom testü ötven testvérasszony így
dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt,
óriási amphorák közt, Léthe mellett, hol
a
szél

lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban
alszik asphodelos-ágyban, mélyen alszik,
nem
beszél. ....

ingó félelmeim.

MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:

„Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...

Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok
-Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

és itt egy link, egy klipphez, amit most valamiért nem tudtam bemásolni... de ez van most a lelkemben.....

http://www.youtube.com/watch?v=51Ad-qfMIw8

most tanulom, hogy kell megszelidíteni...minden nappal közelebb ülni..

avagy egy hosszú hétvége emlékére...

- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép,
tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te
pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott
nap egy kicsit közelebb ülhetsz...

"Ha szeretlek, beléd bújok, körülnézek benned. Először mintha egy idegen országba érkeznék, aztán, amikor befogadsz, egyre ismerősebb leszel. Megértem, milyen neked, egy másik Én-nek lenni, sőt egy kissé én is Te leszek. Már látom, mi fáj neked, keserves és boldog emlékeid mintha az enyémek lennének. Ki tudok nézni a szemeden, onnan látom most magamat - és megismerem a múltadat, a sorsodat, örömeidet és rögeszméidet. Ráhangolódok gondolataid hullámhosszára, s veszem szíved kódolt adásait.
Ha a szíved gyorsabban ver, az én szívem is hevesebben fog dobogni.
És ha valamitől félsz, én is szorongani kezdek, és lehet, hogy megértjük, mitől félünk mindketten.
De mindez csak akkor történhet meg, ha beléd bújok.
Kívülről senki sem ismerhető meg.
Csakis belülről.
Belülre pedig csak úgy jutok el, ha kinyílsz és befogadsz, s ha lényemet szélesre tárom, mint egy bő köpenyt s átölellek magammal.
Ha valóban szeretlek, tudom, ki vagy.
És, csak ha tudom, ki vagy, szerethetlek igazán.
Ha átéljük egymást."

"...Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek meg. Ha nemcsak látlak és tudok rólad, de érezlek is - ha "én" minden idegszálammal megtapasztalom milyen "te"-nek lenni. Ezt nem lehet kívülről, csakis belülről. A megismerés a "jártál bennem" - "jártam benned" kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet - azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? - most derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaid adod - amit féltesz, amit rejtesz, azt adod - és azt fogadod el tőlem is."

/Müller Péter/

/és most beidézhetném a Pierda folyó partján ültem, és sírtam c. könyv egészét, de ez nem áll módómban/

Alkimista

"-Meséltél nekem az álmaidról, az öreg királyról és a kincsről.Meséltél a jelekről.Ezért nem félek semmitől, mert éppen a jelek vezettek el hozzád.És része vagyok az álmodnak, Személyes Történetednek, ahogyan hívod.Ezért azt akarom, hogy menj tovább, keresd, amiért jöttél.Ha ki kell várnod a háború végét, rendben van.De ha előbb kell elindulnod, menj el a Történeted szerint.A homokdűnék a széllel változnak, de a sivatag ugyanaz marad.Így lesz a mi szerelmünkkel is.Maktub-mondta.-Ha a Történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz."


"Hogyha az, amit találtál, tiszta anyagból való, akkor nem fog megromlani.Te pedig egyszer visszajöhetsz majd.Ha ez csak egy fény felvillanása volt, mint amikor egy csillag felrobban, akkor, ha visszatérsz, nem találsz semmit.De láttál egy felvillanó fényt.És ez már megérte. "