Utakra érkezve

Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”

Annyi emléket, jegyzetet halmoztam fel életem során. Ezt az idézetet kaptam, mikor hatodikos korom után elballagtam, s gimnáziumba készültem. Ez a pár egyszerű Márai sor indított el utamra életem legszebb mesevilág évei után. Hogy hol vagyok most? Hát itt, egy zegzugos elmében, egy poros rendetlen szobában, ahol megelevenednek a múltam apró fényei, csak nézem őket, hogy táncolnak azon a falon, melyet én építettem önmagam és a világ közé.

Minden, amivel eddig barátságban együtt éltem, most valami mélyen ülő arccá változik, s engem kémlel. Kigúnyolnak puszta létezésükkel. „Azt hitted fejlődtél? Hogy több vagy egy csavargó emlékeinél? Hiszen ugyanazok a minták, motivációk és érzések élnek benned még ma is, mint régen. Tagadhattad, átjátszhattad, elfojthattad, és lám, most mégis visszatértél hozzánk. Kezdheted előröl a játszmád! Vedd már észre magad! Most egy piszkosabb, sebzettebb, és bonyolultabb tükörkép vagy, de mindezt leszámítva miért nem ismered fel azt a naiv gyermekformát, ami még most is kirajzolódik testeden, ha jobban megfigyeled? Akit még mindig összezavarnak saját érzései, eltéved a szíve és az esze között, és biztos, hogy a Minotaurushoz megy majd feleségül. Hányszor rajzolod még le a benned élő kerítést, hogy megértsd végre önmagad? Meddig bábozhatnak veled, mikor leszel végre felelős a sorsodért?”

Folyton úton lenni, hazatalálni, hamis otthonban hinni, s az otthontalanság mézeskalácsillatához vonzódni egy életen át. Vándornak lenni egy sivatagban, nagyvárosban, jégtáblákon, senki földjén, hegyláncolatok között.

Kezdek rájönni. Nem véletlenül lett az a bizonyos rajzolt lakásom csiga formájú. Kereshetem az otthonomat immár akárhol, mert mindig is magamban cipeltem. Azt a puha nyúlványt mely kapcsolódik a külvilággal, a személyes szerpentines és spirális részt, mely lassacskán csigaházzá formálódik. Hosszú folyosóján megannyi kép, útjelzőtábla-emlékezet mesél. De színek nincsenek. Majd a fürdőszoba következik, nem különálló részként, hanem a hosszú folyosóba ékelődve. Itt természet minden elemével megkezdi fürdetésemet. A megkérgesedett szívet csak a tűz, a piszkos testet csak a víz, a fellegekben járást csak a föld, a záraimat csak a szél tudja megtisztítani és helyre tenni. Majd folytatódik az út, és a belső szentélyből – hol még mindig két választásom van kamra és kandalló között – csak úgy lehet távozni, ahogy megérkeztél. Mindent felöltöztethetek álarcosbállá, vagy lecsupaszíthatok egyszerű őszinte igazsággá. Azt hiszem az utóbbi, legbelsőbb mag vagyok én. És ha ezt a központot meglelem, minden helységbe, teljes emberként, mint otthonomba léphetek.