Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás.

Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség,

fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.

Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.

Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
kemény életre trombitáljalak.Fogadom, hogy gyűlölni is foglak,

fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,

fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők
egykedvűsége képes,és fogadom: legigazabb vágyam,
hogy sose hagyjalak el,hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

Csak szeretlek.

Vallomásom igazsága

Kamasz angyal vagyok. Ne haragudjatok,
se mást őrizni, sem elbukni nem tanultam meg még.
Egy kamasz ördögbe vagyok szerelmes,
bár nincs nemem. Higgyétek el:
ez a legeszményibb szerelem,
mert csupa vágy az elérhetetlenért.
Amit elértél, már nem a tied.
Nem akarok elérni semmit:
nem akarom, hogy ne legyen mire vágynom.
Chagall-szárnyú angyal vagyok,
Bosch-pofájú ördögbe szerelmes.
Csak egy helyet adjatok a háztetők felett.

Nem érdekel, miből élsz.
Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.
Nem érdekel hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül.
Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.
Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.
Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz. Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e s ezáltal megbízható.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e Isten jelenlétéből meríteni életed.Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.
Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe, és nem hátrálsz-e meg.Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.
Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, mely üres óráidra magad mellé választottál.
Oriah Hegyi Álmodó indián törzsfőnök verse
1994. május

A Danaidák

Lenn a csöndes
alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban,
asphodelosok között, hol asphodelos meg
se
moccan, gyászfa nem bókol
galyával, mákvirág
szirmát nem ejti, mert
a szél ott mélyen alszik,
alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik,
nem
beszél,

hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák
könnyen szenderülnek, mert a pillák
legyezője, habszövetnek fodrozója sohase
jár
ott, a szél;

óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven
asszony, bűnös
asszony karcsu vázát
megmerítve, majd
merítve, majd ürítve kárhozott
bús ötven
asszony mindörökre töltöget,

ötven kárhozott bús asszony óriási alabastrom
amphorákba
mindhiába töltögeti drága nedvét,
drága
Léthéből merített sohasem elég vizet.

Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: - minden águk
egy-egy lélek, öngyilkos bús régi lélek,
mely
most néma fán tenyész

érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát
mozdulatlan,
mozdulatlan és sötéten, át a
réten,
át a
réten,

hol a Léthe (mert e rét a Léthe réte) száz
belémosott bünöktől szennyes vízzel,
elfelejtett ős bünöktől szennyes
vízzel körbe
folyva nem enyész,

nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe,
vissza önmagába: ottan ötven asszony
kárhozottan ötven órjás
amphorába mindhiába,
mindhiába tölti
könnyét és vizét,

majd merítve, majd ürítve, mindhiába, mert
az
ötven bűvös edény tölthetetlen, mint a
tenger önmagától megapad és elhúzódik és
az ötven bűnös asszony Léthe vizét
alabastrom
amphorákba mindörökre csak
hiába tölti szét.

Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszínű hajjal
érzőn,
mégis öntudatlan öntögetve
szakadatlan félig
értett dalra kel,

ötven kárhozott bús asszony
felvilágból lehozott és
lelkeikbe visszajáró félig értett
félemléket
fojtott hangon énekel:

»Meggyilkoltuk férjeinket, ötven
daliás nagy férfit
és szerettünk, csak
szerettünk, Isten tudja,
kit szerettünk,
vágykancsóból merítettünk,
merítettünk,
űrítettünk, fenn a zöldvilágu
földön, az
aranyos nap alatt -

»Régi
szavak járnak vissza elsötétült
lelkeinkbe, mint sötétben
nagy szobákba
utcáról behullott fények; mit
jelentenek? hiába
próbálunk rá emlékezni; mit
jelent az,
hogy: szeretni? mit: kívánni?
és ölelni?
a homályban mindhiába kérdezzük az
árnyakat.

»Csak daloljunk:
Meggyilkoltuk - s emlékezzünk:
férjeinket csak daloljunk, bár nem
értjük, és
merítsünk és ürítsünk; úgy
sem tudjuk
abbahagyni; és daloljunk, bár
nem értjük, mert
különben némaság van, és
a némaság oly félős!
néma, rengeteg sötétség:
a sötétség nem
beszél - «

Igy
dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony,
egymáshoz mind oly hasonló ébenfürtü,
alabastrom testü ötven testvérasszony így
dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt,
óriási amphorák közt, Léthe mellett, hol
a
szél

lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban
alszik asphodelos-ágyban, mélyen alszik,
nem
beszél. ....

ingó félelmeim.

MINDEN RENDŰ EMBERI DOLGOKHOZ

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:

„Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...

Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok
-Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

és itt egy link, egy klipphez, amit most valamiért nem tudtam bemásolni... de ez van most a lelkemben.....

http://www.youtube.com/watch?v=51Ad-qfMIw8

most tanulom, hogy kell megszelidíteni...minden nappal közelebb ülni..

avagy egy hosszú hétvége emlékére...

- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép,
tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te
pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott
nap egy kicsit közelebb ülhetsz...

"Ha szeretlek, beléd bújok, körülnézek benned. Először mintha egy idegen országba érkeznék, aztán, amikor befogadsz, egyre ismerősebb leszel. Megértem, milyen neked, egy másik Én-nek lenni, sőt egy kissé én is Te leszek. Már látom, mi fáj neked, keserves és boldog emlékeid mintha az enyémek lennének. Ki tudok nézni a szemeden, onnan látom most magamat - és megismerem a múltadat, a sorsodat, örömeidet és rögeszméidet. Ráhangolódok gondolataid hullámhosszára, s veszem szíved kódolt adásait.
Ha a szíved gyorsabban ver, az én szívem is hevesebben fog dobogni.
És ha valamitől félsz, én is szorongani kezdek, és lehet, hogy megértjük, mitől félünk mindketten.
De mindez csak akkor történhet meg, ha beléd bújok.
Kívülről senki sem ismerhető meg.
Csakis belülről.
Belülre pedig csak úgy jutok el, ha kinyílsz és befogadsz, s ha lényemet szélesre tárom, mint egy bő köpenyt s átölellek magammal.
Ha valóban szeretlek, tudom, ki vagy.
És, csak ha tudom, ki vagy, szerethetlek igazán.
Ha átéljük egymást."

"...Megismerni csak akkor tudlak, ha részt veszek benned, ha belülről éllek meg. Ha nemcsak látlak és tudok rólad, de érezlek is - ha "én" minden idegszálammal megtapasztalom milyen "te"-nek lenni. Ezt nem lehet kívülről, csakis belülről. A megismerés a "jártál bennem" - "jártam benned" kölcsönös élménye. Ismerem a titkos utcáidat, lelkedet és tested rezdüléseit, érzékenységed, magányodat, vadságodat vagy félelmedet - azt, hogy mersz-e szeretni egyáltalán. Tudsz-e adni s elfogadni? - most derül ki valójában. Mert amit adsz, most azt magadból adod. A titkaid adod - amit féltesz, amit rejtesz, azt adod - és azt fogadod el tőlem is."

/Müller Péter/

/és most beidézhetném a Pierda folyó partján ültem, és sírtam c. könyv egészét, de ez nem áll módómban/

Alkimista

"-Meséltél nekem az álmaidról, az öreg királyról és a kincsről.Meséltél a jelekről.Ezért nem félek semmitől, mert éppen a jelek vezettek el hozzád.És része vagyok az álmodnak, Személyes Történetednek, ahogyan hívod.Ezért azt akarom, hogy menj tovább, keresd, amiért jöttél.Ha ki kell várnod a háború végét, rendben van.De ha előbb kell elindulnod, menj el a Történeted szerint.A homokdűnék a széllel változnak, de a sivatag ugyanaz marad.Így lesz a mi szerelmünkkel is.Maktub-mondta.-Ha a Történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz."


"Hogyha az, amit találtál, tiszta anyagból való, akkor nem fog megromlani.Te pedig egyszer visszajöhetsz majd.Ha ez csak egy fény felvillanása volt, mint amikor egy csillag felrobban, akkor, ha visszatérsz, nem találsz semmit.De láttál egy felvillanó fényt.És ez már megérte. "

végtelen köröm

Vak dióként dióban zárva lenni
s törésre várni beh megundorodtam....

Lett volna, ha...

"Itt járt egy ember és nem csinált semmit, csak egyszer, egyszer egy hibát.Hogy épp rossz időben élt rossz helyen szürkén-fehéren, mint régi filmeken.Mert ott az élet egy kurva nagy játék az élet és itt maradt.Aztán csak állt ott, ott a fényben s meghalt kicsit, hogy, hogy újra éljen éljen.Volt ott sok ember, sok-sok ismerős és ismeretlen régi ócska bölcs.Egymás fülébe száz közhelyet súgtak üvöltve némi könny helyett.Mer’ ők persze szóltak jó előre, ha így megy tovább ez lesz belőle majd.Zengett a bezzeg s a …lett volna, ha… nem tette volna vagy máshogy tette volna.Itt járt egy ember és nem csinált semmit csak egyszer egy kurva nagy hibát.Hogy épp rossz időben élt rossz helyen szürkén-fehéren, mint régi filmeken.Itt járt az állat, s egy megkopott márványutánzat az mit itt hagyott.Pár kőbe vésett csúf kisbetű játék az élet és oly egyszerű. "

A legrövidebb út: két pont közt

Másképp, mint: – ehhez
nem lenne
(mim?) – nem lenne
m; azt hiszem,
több időt is
kiván, mint
ugyanaz. A legrövidebb út:
két pont közt. Ennyi még
meg is
történik: kimégy
valamiért
visszajössz
valami nélkül.

/Tandori/
(Táj két figurával!!! ajánlom...)

mai könnyeim...........

(szemközt)

beköltözött,
de még csak passzív lakó;
ugyanazokban a szobákban
jár-kel,
ugyanazokon az útvonalakon;
nem közelít, nem tágít,
csak éppen párhuzamos;
nem közeg, nem akadály,
csak éppen jelenlét;
egyre nehezebb
első személyben beszélni


mennyi jel!

hangtalan szélben a

hajlongó fák

utcakanyarba szorult tanúvallomás

. . . . .

kék szódásüveg sárga sétabot

szüreti pukkanó békák erezik a csendet

a sétabot kampója

erezetlen

. . . . .

golyók! golyók!

játékháború!

szénsavpezsgés!

. . . . .

a leveleket

senki nem illeszti vissza a fára

. . . . .

a lehetetlenségig!

a lehetetlenségig!

még közelibben messzebb

. . . . .

ahol három szív kettő

. . . . .

egy fa lehet kétes?

. . . . .

ha látnák a halak!

halcsontra vetkőztek a fák

egy egész fenyves

. . . . .

virradó gyökerek

nappali lombok

alkonyodó gyümölcs

. . . . .

és tudni a reménytelenről

többet mint méltányos

. . . . .

habos fulladás

hermelinzuhatag

. . . . .

ártatlanság

alvajáró bűnök

. . . . .

megtorpant megváltás

félbemaradt kereszt

. . . . .

kisiklás előtti másodpercek

váltók kattogása csipkézi

a riportfotók szélét

. . . . .

menjetek innét a kamerával!

ember haldoklik itt nem valaki

. . . . .

keletről bezúgó ostorcsattogás

tűéles rovátkák a hóban

valaki járt itt

. . . . .

elég a tundrák hatalmából!

sosem elég a tundrák hatalmából!

. . . . .

hagyjátok élni az ösvények görbületeit!

nem hagyjuk!

. . . . .................................................................................... /Mészöly Miklós/

Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.

/Babits Mihály/

.........
egyedül egy sötét wc-ben, ahol többen figyelnek az emberre, mint labdadobálásnál.........

.... Lopok neked egy könyvet,
A lapjait teleírom
Vérrel, verítékkel,
Valahogy még kibírom.
De aztán elmegyek innen messze,
Hogy többé ne is láss.
Lopjon könyvet, írja a könnyeivel
Tele valaki más!

(...)

Tudom, hogy hagynád,
Én addig szeretnélek,
Amíg mozogsz, amíg van benned élet
A véredben fürödnék,
Átvágnám a torkod,
Néznél rám, de nem értenéd a dolgot.....

/Tankcsapda.../

néha a szívnek is jó a víz...

írtam egy hosszabb bejegyzést... szép, gyönyörű, giccs.... nagyon gyenge vagyok, nem érték a szavam.....így hát inkább kitöröltem mindent.....olvassátok A kis herceget....kérlek..... a leggyönyörűbb gyemreket, akivel valaha is találkoztam.....ha látni akartok..... őszinte könnyekkel...... én ma újra elolvastam....köszönöm....

Nem érti senki és Te sem tudod
Hogy halálra ítélt vágyakat húzok
Magam után, de már alig bírom
És várom, hogy vegye már valaki észre, hogy sírok..
És csak kezeket látok furcsa magasban
Kiáltanék nem így akartam
És nem tudom, hogy mért vagyok itt
Én akartam, vagy valami erre vitt
Akartam, mert akarni kell
Aki megszületett, az többé nem felel
magáért, mert az öntudat gagyog
Súgja a jelet, hogy íme én vagyok
Az aki mindent csak szépen tehet
S tetteimért már nem felelhetek,
Megszült a világ, hogy sorsom is legyen
Hogy eltékozoljam az összes életem.
Nem érti senki és Te sem tudod
Hogy mitől félek, hogy miért hallgatok
Arról, amit mondani kell
Amit helyettem senki nem mondhat el
És csak kezeket látok furcsa magasban
Kiáltanék nem így akartam
És nem tudom, hogy mért vagyok itt
Én akartam, vagy valami erre vitt
Akartam, mert akarni kell
Aki megszületett, az többé nem felel
magáért, mert az öntudat gagyog
Súgja a jelet, hogy íme én vagyok
Az aki mindent csak szépen tehet
S tetteimért már nem felelhetek,
Megszült a világ, hogy sorsom is legyen
Hogy eltékozoljam az összes életem.

/republic - furcsa magasban.../

"Fák leszünk"

Menj a fényhez, de ne kérdezz tőle semmit. Akinek nincs szüksége arra, hogy kérdezzen: közös a felelettel.

*
Az igazság, mihelyt kimondtad: már nem igazság; legjobb esetben is csak gyarló megközelítése az igazságnak.

*
Az örök egymásután, melynek minden alakzat csak egy-egy állomása: ez a létezés.

Ha a teljességet ismerni akarod, ne kérdezz semmit, mert rávonatkozólag minden"igen" és"nem" ugyan azt jelenti; hanem merülj önmagadba, személyed alá, s ahol nincs tovább, ahol minden mindennel azonos: ez a teljesség

szerelem=öngyilkosság? nézzük Bakát...

BALLADA

Hold ezüst útja a tavon

ne lépj rá szép leány

Mennem kell ne tartsatok vissza

mennem kell meg kell őt találnom

ne zörögj mákgubó a szélben

hívó hangját nem hallani

ne bújjatok el margaréták

ingének gyöngyházgombjai

ne szaggassatok pipacsok irigy

kurvák vörösre mázolt körmei

mennem kell meg kell őt találnom

mennem kell ne tartsatok vissza

Hold tüllje lesz menyasszonyi

fátyolod szép leány

ruhádat kagylók karmai

megtépik szép leány

szűz öledet megöklelinád

torzsa szőrös buzogány

nem kedvesed szemefehérje

hal villog itt az éjszakában

ne ereszkedj közénk a mély

bemaradj a parton szép leány

A sebtiben varrt éjszakából

a csillagfény mint férc kilóg

fölfejtem én varrok belőle

ágyunkra súlyos takarót

fölfejtem én varrok belőle

fekete vőlegényruhát

böködöm Sarkcsillaggal sodrok

a holdfényből ezüstfonált

mennem kell ne tartsatok vissza

nem várhatok tovább

Fölfejted szép leány belőle

varrhatsz majd halotti lepelt

a súlyos koporsófödélre

csillaggal íratik neved

ne lépj rá szép leány a tóra

csalás a hold-ösvény csalás

Mennem kell gyűrűm elveszett

ha nem lelem felhúzza más

fél pár cipőm is elmaradt

oltár elébe hogy megyek

fátylam is elring a tavon

mit bánom én legyen csalás

hold útján bár elsüllyedek

mit bánom én ha látomás

Gyűrűzik majd tested felett

a víz fehér cipőd a hold

felhők sarában elmaradt

lábodra föl nem húzhatod

ne lépj a tóra szép leány

csalás a szerelem csalás

Mennem kell meg kell őt találnom

mennem kell ne tartsatok vissza

ne szaggassatok pipacsok

kurvák vérvörös körmei

ne bújjatok el margaréták

ingének gyöngyházgombjai

ne zörögj mákgubó a szélben

hívó hangját nem hallani

határok fűrészfogain

lépkedve is megtérek hozzá

népeket földhöz szögező

esőben visszatérek hozzá

Charonnak szemem garasával

fizetek és átkelek hozzá

mennem kell úgyis megtalálom

mennem kell nem tarthattok vissza

Hold ezüst útja a tavon

megnyílt alattad szép leány

Ölelj ölelj tó-vőlegényem

ne sirass engemet anyám

törött szárnnyal a gyógyulásban

Fentről látni. Vigyázva merni. Csak a másikra figyelni, miközben ő rád figyel. Szállni. Messze a tömeg felett. Csillaggá válni pár pillanatban. Élni a jelekben. Nyitni befogadva. Megérteni és újra elfelejteni. Létbizonytalanságban, megérinthetetlenségben, falaimba ütközve, korlátoltan a Semmiben egyedül a Szeretettel. Mely a végén mindig győz. Álmaimban...

"Tudod, arra gondoltam, olyan az élet,
mint ami megrekedt,
valamikori tiszta víz,
ami nem tud továbbfolyni,
hinta, ami oda, vissza, oda, vissza,
soha nincs tovább, se le, se fel,
valaminek történni kell,
hogy valódi mozgásba jöjjön az élet,
ne csak kilengése legyen,
fájdalmak, és örömök,
a legnagyobb is közülük messze a pokoltól,
a pokol fájdalmától, messze a mennyországtól,
a mennyország boldogságától,
az inga mindig egyformán leng,
a legnagyobb fájdalom a születés és a halál,
a legnagyobb öröm az élet,
de talán szüksége van a fájdalomra,
anélkül elszürkül, a pokolig kell eljutni annak,
aki a mennyországra vágyik,
egymást teszik,
a pokol a mennyországot,
a mennyország a poklot,
talán azért fáj ennyire a szerelem,
hogy egyszer mennyország lehessen."

Falak

A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

csak csillag ő, csak látomás...

A holdban él, a vízben él, halak, füvek között.
s csillagszemmel nézdegél a fellegek mögött.
Lágy hangját hosszan hallani, s az erdõ megremeg,
Sas szárnyai, nád karjai befonják az eget.
Selyemhaját köd lengeti, és hogyha elmereng,
a szél fütyülve zengeti a lombos végtelent.
Csak csillag õ, csak látomás csak fény a tengeren,
sugárarcát nem látja más, de fellobog nekem.
És minden este rám ragyog, kék jácint mosolya.
Egyetlen tükre én vagyok, nagy ég, milyen csoda
Hogy holdban élt, hogy vízben élt gyöngy és göröngy között,
mégis eljött a kedvemért szívembe költözött.
És rajzolgatni álmaim, most mindig ott lakik
Kibontja éjem tájain szelíd virágait.

huh..