„De láthatod, az istenek,a por, meg az időmégis oly súlyos buckákat
emelközéd-közém,hogy olykor elfog aszeretet tériszonya éskicsinyes aggodalma.”
S ezek után, ha nincs kommunikáció-hamisítás, akkor nincs kommunikáció sem. Már csak az maradt neki, hogy szívét rímekbe zárja; s hagyja, hogy ez a csodás hatalom, melyet költészetnek neveznek, újból és újból megszülje (de már nem erre a rothadó világra), gyermekké tegye (de már nem ember gyermekévé), felrázza (de már nem az álomból, hanem az ébredésből) és megríkassa (de már…..).Így a barátok melege, az emberek tátogása, a szerettek hiánya, az Üresség minden egyes frázisa metafora sorrá alakul. Ráfűződik egy végtelen spirálra, akármelyik apró gyöngy-darabja. Mindenből nyolc szótag lesz, csönd, közelség, és elvonulás a tömeg-magány elől, rejtőzés egy magányos sarokba. És már csak ül és vár. És Ír,Ír,Ír,Ír,Ír, Ír,Ír,Ír,Ír,Ír, Ír,Ír,Ír,Ír,Ír, Ír,Ír,Ír,Ír,Ír,Ír,s Ír,sír……….. (sírig).
És itt fejeződne be.. De én mindig akkor Kezdem, mikor más azt hiszi, hogy itt a vég. Egy érzés, poéta-tudat voltaképp nagyon emberi. Miazhogy! Lehet a legemberibb, csak a mélyére kell látni. Emberi vagyok. Semmi jelző. Pusztán: ember. Ahogy Kertész Imre mondaná: „az egzisztencia mindig magányos”.Erick Fromm pedig: „a szeretet tett”. Szerinte legmélyebb szükségletünk, hogy megszabaduljon láncainktól, és legyőzzük elkülönültségünket. De milyen hosszú is az Út Lélektől lélekig….
(„Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy
össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át?
Ó, csillag, mit
sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Sziriusz van
tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? „)
Nem csoda, hogy a napokban írt verseimben is a hiány képei kerültek elő, s az időtlenség kemény órakattogásai csapják hátamba az ostort. Persze, szigeteket helyezek el, álmokat magamban. Most Jókai Senki-szigetére gondolok, ahol él még a remény, és Tímár mégis találkozhat a szerelemmel, Noémivel.
Na most akkor jöjjön egy kis Ady. Folyton megújulok benne. Paradoxonokat helyez belém, ezzel készít ki. Olyan korpuszokat találok művei között, hogy elmegy tőle a kedvem, aztán meg felfedezem kötetében a világirodalom legszebb versét, mostani érzéseim „legleglegjét”. És ez a szuper ego-ember, olyat alkot, amellyel rácáfol önmagára, és minden sorával kifejezi azt, ami bennem és hiszem, hogy még sokunkban működik.
Azt hiszem, nem szabad kihagynom, hogy mikor irodalom órán, ahhoz a sorhoz értünka versben, hogy: „Szeretném, hogyha szeretnének”, én nem tudom, hogy milyen képet vághattam, de az biztos, hogy mélyen szeretett tanárom, kiszólt, csak hozzám a katedráról: „ne félj, a zsák úgyis mindig megtalálja a foltját!” Na most fejts meg kedves olvasóm bennünket! :) Ráadásul ma is megkaptam, hogy nem értenek, mert túl elvont vagyok. E miért? Nem célom, hogy értsenek. Meg különben sem vagyok rokona, sem ismerőse senkinek.. De ha valaki egyszer, talán látva akarna látni engem, ha tényleg érdeklek valakit, akkor őt kérem, ha egy kis darabot fel szeretne fogni belőlem, hát ízlelje meg ebben a versben az összes kifejezést. Semmi elvontság. A bejegyzésem személyét is szándékosan váltottam E/1-be, és igyekeztem nem színezni és egyszerű lenni, ahogy csak tőlem telik, illetve a legkönnyedebb szavakkal leplezni önmagamat s az érzéseimet. :)
Tehát…
Na most akkor jöjjön egy kis Ady. Folyton megújulok benne. Paradoxonokat helyez belém, ezzel készít ki. Olyan korpuszokat találok művei között, hogy elmegy tőle a kedvem, aztán meg felfedezem kötetében a világirodalom legszebb versét, mostani érzéseim „legleglegjét”. És ez a szuper ego-ember, olyat alkot, amellyel rácáfol önmagára, és minden sorával kifejezi azt, ami bennem és hiszem, hogy még sokunkban működik.
Azt hiszem, nem szabad kihagynom, hogy mikor irodalom órán, ahhoz a sorhoz értünka versben, hogy: „Szeretném, hogyha szeretnének”, én nem tudom, hogy milyen képet vághattam, de az biztos, hogy mélyen szeretett tanárom, kiszólt, csak hozzám a katedráról: „ne félj, a zsák úgyis mindig megtalálja a foltját!” Na most fejts meg kedves olvasóm bennünket! :) Ráadásul ma is megkaptam, hogy nem értenek, mert túl elvont vagyok. E miért? Nem célom, hogy értsenek. Meg különben sem vagyok rokona, sem ismerőse senkinek.. De ha valaki egyszer, talán látva akarna látni engem, ha tényleg érdeklek valakit, akkor őt kérem, ha egy kis darabot fel szeretne fogni belőlem, hát ízlelje meg ebben a versben az összes kifejezést. Semmi elvontság. A bejegyzésem személyét is szándékosan váltottam E/1-be, és igyekeztem nem színezni és egyszerű lenni, ahogy csak tőlem telik, illetve a legkönnyedebb szavakkal leplezni önmagamat s az érzéseimet. :)
Tehát…
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
/Ady Endre/
Elnézést! Bárcsak elszavalhatnám.. Mert óriási átéléssel lehet. És fokozódik, fokozódik. A csúcson pedig: „Lennék valakié” befejeződik. Egyáltalán nem csoda, hogy mikor Ady felolvasta, Gulácsi is gyémántokat könnyezett a meghatódottságtól.
Ez a két szó…. Hogy lehet így?! * (itt zárták a termet, szóval most befejezem) Én miért nem tudom ilyen tökéletesen kifejezni a valakihez való tartozás vágyát?
Voltaképp ezt érzem én is. Nem akarom, hogy legyen valakim, nem akarok birtokolni. Magam szeretném odaajándékozni. Azt mondják, hogy én darabokra töröm a szívem, hogy mindenki kaphasson belőle. Tehát azzal, hogy senkié nem vagyok, mindenkié lettem. Senki is vagyok, tehát Minden. De néha…Néha arra gondolok, lehet, mégis létezik számomra valaki, egy felhőbe írt név, akinek… átadhatnám a szívem. Annak az egyetlen szívnek, aki az én Valakim…
„Lennék valakié”
