A Danaidák

Lenn a csöndes
alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban,
asphodelosok között, hol asphodelos meg
se
moccan, gyászfa nem bókol
galyával, mákvirág
szirmát nem ejti, mert
a szél ott mélyen alszik,
alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik,
nem
beszél,

hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák
könnyen szenderülnek, mert a pillák
legyezője, habszövetnek fodrozója sohase
jár
ott, a szél;

óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven
asszony, bűnös
asszony karcsu vázát
megmerítve, majd
merítve, majd ürítve kárhozott
bús ötven
asszony mindörökre töltöget,

ötven kárhozott bús asszony óriási alabastrom
amphorákba
mindhiába töltögeti drága nedvét,
drága
Léthéből merített sohasem elég vizet.

Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: - minden águk
egy-egy lélek, öngyilkos bús régi lélek,
mely
most néma fán tenyész

érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát
mozdulatlan,
mozdulatlan és sötéten, át a
réten,
át a
réten,

hol a Léthe (mert e rét a Léthe réte) száz
belémosott bünöktől szennyes vízzel,
elfelejtett ős bünöktől szennyes
vízzel körbe
folyva nem enyész,

nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe,
vissza önmagába: ottan ötven asszony
kárhozottan ötven órjás
amphorába mindhiába,
mindhiába tölti
könnyét és vizét,

majd merítve, majd ürítve, mindhiába, mert
az
ötven bűvös edény tölthetetlen, mint a
tenger önmagától megapad és elhúzódik és
az ötven bűnös asszony Léthe vizét
alabastrom
amphorákba mindörökre csak
hiába tölti szét.

Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszínű hajjal
érzőn,
mégis öntudatlan öntögetve
szakadatlan félig
értett dalra kel,

ötven kárhozott bús asszony
felvilágból lehozott és
lelkeikbe visszajáró félig értett
félemléket
fojtott hangon énekel:

»Meggyilkoltuk férjeinket, ötven
daliás nagy férfit
és szerettünk, csak
szerettünk, Isten tudja,
kit szerettünk,
vágykancsóból merítettünk,
merítettünk,
űrítettünk, fenn a zöldvilágu
földön, az
aranyos nap alatt -

»Régi
szavak járnak vissza elsötétült
lelkeinkbe, mint sötétben
nagy szobákba
utcáról behullott fények; mit
jelentenek? hiába
próbálunk rá emlékezni; mit
jelent az,
hogy: szeretni? mit: kívánni?
és ölelni?
a homályban mindhiába kérdezzük az
árnyakat.

»Csak daloljunk:
Meggyilkoltuk - s emlékezzünk:
férjeinket csak daloljunk, bár nem
értjük, és
merítsünk és ürítsünk; úgy
sem tudjuk
abbahagyni; és daloljunk, bár
nem értjük, mert
különben némaság van, és
a némaság oly félős!
néma, rengeteg sötétség:
a sötétség nem
beszél - «

Igy
dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony,
egymáshoz mind oly hasonló ébenfürtü,
alabastrom testü ötven testvérasszony így
dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt,
óriási amphorák közt, Léthe mellett, hol
a
szél

lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban
alszik asphodelos-ágyban, mélyen alszik,
nem
beszél. ....